A magyar közlekedésben a munkavállalókról való szociális gondoskodás a vasutak kiépülésének korában jött létre. Az első magyarországi közforgalmú vasút 1846. július 15-i megnyitását követően a vasúti munka veszélyes jellege és a balesetek számának növekedése az egészségügyi ellátás megszervezését tette indokolttá. A vasúti egészségügyi szolgálat kezdetlegesen működött. Erre az időre a vasútnál foglalkoztatottak száma – az átadott újabb és újabb vonalaknak köszönhetően – meghaladta a 14.000 főt. 

A vasutasok és családtagjaik egészségügyi ellátását dr. Csatáry Lajos szervezte meg. Ide tartozott a vasúti mentőszolgálat, a vasúti személyzet egészségügyi ellátása, a közegészségügyi és járvány megelőzés, a gyógyszerellátás és a pályaorvosi szolgálat intézménye.

Felvetődött a munkás nyugdíjalapok megszervezésének, valamint általános betegsegélyző és nyugbéregylet felállításának gondolata. 

Az első önsegélyező egyletet – amely tagjainak kölcsönt is tudott nyújtani – a Magyar Északkeleti Vasút Sátoraljaújhelyi Főnökségének munkásai alakították meg. Az egylet célja volt „a megbetegült  tagoknak a betegsegélyező alap szabályos segélyezésén kívül további segélyt nyújtani, az elhalt tagok temetését a legtisztességesebb modorban eszközölni és az elhunyt hátrahagyottait anyagi  segélyben részesíteni.”

Ugyanezen főnökség munkás önsegélyező egylete régi címe alatt nyugdíjegyletté alakult ált. Feladatuknak tekintették a tagok nyugdíjazását és az árvák végkielégítését. Mindezt a munkások önerejükből szervezték meg. Az első, általánosabb nyugdíjrendszer bevezetése előtt másfél évtizeddel, 1870. április 1-jével  megalakult az önálló jogi személyiséggel és önkormányzattal rendelkező Magyar Királyi Államvasutak Hivatalnoki és Szolgai Nyugdíjintézete, amely autonóm szervezettel, önálló vagyonnal létesült. Alaptőkéje a tagok járulékából, a kormány, mint munkaadó önkéntes hozzájárulásából, valamint pénzbírságokból és adományokból tevődött össze.

A Nyugdíjintézet taglétszáma 1873-ban 439 fő, 1874. végén 717, 1875-ben 1.236, 1876 végén 1.522 fő volt.  1900. végére már 28 .213 fő tagja lett a MÁV Nyugdíjintézetnek.

1904. július. 1-jén megalakult a szintén önkormányzati alapon működő Magyar Királyi Államvasutak Nyugbérpénztára.

A tagság feltétele volt, hogy nem tagja a Magyar Királyi  Államvasutak Hivatalnoki, Altiszti és Szolgai Nyugdíjintézetének, kötelező volt a belépés a munkások, díjnokok, női alkalmazottak, valamint a meghatározott kereset alatti ideiglenes vagy végleges minőségben alkalmazott hivatalnokok, altisztek és szolgák részére. 

A Nyugbérpénztárnál változást jelentett a korábbi alapszabályhoz képest, hogy a belépés csak az évi 300 koronát meg nem haladó jövedelem esetén volt kötelező, illetve annak, aki az 55. életévét betöltötte.

Az 1912. évi XXV. tc. az állami, vármegyei és államvasúti dolgozók családi pótlékáról, az 1912. évi LXV. tc. az állami, vármegyei  és államvasúti dolgozók nyugellátásáról  intézkedett. 

Ez utóbbi az 1885-ös törvényi szabályozást váltotta föl és 1951. december 31-ig volt hatályban, így évtizedeken át volt meghatározója Nyugdíjintézetünk alapszabályának. 

Mindkét tc. külön feltüntette az „államvasúti dolgozók” fogalmát, mert az állam tulajdonát képező Államvasutak alkalmazottai voltak, de nem minősültek állami közalkalmazottnak.

Az 1929. I. 1-jén hatályba lépett az 1928. XL.tc. az öregség, rokkantság, az özvegység és az árvaság esetére szóló kötelező biztosításról, amely az OMBI nevét Országos Társadalombiztosító Intézetre (OTI) változtatta. 

Az öregségi nyugdíjkorhatár egységesen 65 év volt. A kötelező biztosítás ekkori kezdete volt az alapja annak a szabályozásnak, hogy az 1959-1991. között induló nyugdíjaknál figyelembe vehető szolgálati idő 1929. január 1-vel kezdődött. 

A két világháború között a Nyugdíjintézet fedezeti alapja tovább erősödött, amelyet többségében ingatlanok vásárlásába, építésébe fektettek. Ebben az időben már 25 bérbeadással hasznosított ingatlantulajdonnal rendelkezett.

A világháborút követően 1944. május 20-ával feloszlatták a Betegségi Biztosító Intézet (BBI) önkormányzatát, majd 1944. december 19-én felfüggesztették a MÁV Nyugdíjintézet és a MÁV Nyugbérpénztár önkormányzatát. 

A Forint bevezetésével szükségessé vált a MÁV alkalmazottak illetmény- és nyugdíjrendszerének módosítása, amely a 8430/1946. (VII. 25.) ME rendelettel történt meg. E rendelet 1946. december 1-jével megszüntette a MÁV Nyugbérpénztárt úgy, hogy a MÁV Nyugdíjintézet tagjai lettek. Az önkormányzat visszaállítására nem történt intézkedés.

A háború utáni első egységes nyugdíjrendszer az 1951. évi XXX. tv. 1952. január 1-jén lépett hatályba. A nyugdíjjogosultság feltétele a legalább 10 év szolgálati idő megszerzése, öregségi nyugdíj esetében nőknél az 55,  férfiaknál a 60. életév betöltése volt. 

A nyugdíj alapja a megelőző 12 havi kereset 1 havi átlaga volt. A második egységes nyugdíjrendszert az 1954. évi 28. sz. tvr. hirdette ki. 

A törzsnyugdíj az átlagkereset 50 %-a, kiegészítő nyugdíj az 1945. január 1. utáni szolgálati évekért 1-1 % volt. A nyugdíj minimuma 500 Ft, a figyelembe vehető 

munkabér átlag maximuma 6.000 Ft volt.

A harmadik egységes nyugdíjjogszabályt az 1958. évi 40.sz. tvr. léptette hatályba 1959. január 1-jével. A szolgálati időt 1929-ig, a kötelező nyugdíjbiztosítás kezdetétől lehetett figyelembe venni. 

Alapja az utolsó 5 év (1973-tól az utolsó 5 évből a legjobb 3 év)  keresetének 1 havi átlaga. Öregségi nyugdíjhoz legalább 25 év szolgálati idő volt szükséges. A nyugdíj összege az átlagkereset 50 %-a, kiegészítés szolgálati évenként 1 %. A nyugdíj maximuma: 3.500 Ft. volt.

A Vasutas Önkéntes Kölcsönös Kiegészítő Nyugdíjpénztár megalakulása

1988. január 1-jétől a személyi jövedelemadó bevezetésekor a nyugdíjjogszabályok is módosultak. 1990-től bevezetésre került a korengedményes nyugdíj intézménye azok részére, akiknek megállapodás alapján munkáltatójuk átvállalta az öregségi nyugdíjkorhatár betöltéséig esedékes nyugdíj összegét.

Bár a nyugdíjjogszabályok fenti változtatásai a maguk idejében megoldottak egy-egy problémát, de a társadalombiztosítás átfogó reformja, ezen belül is a nyugdíjrendszer kedvező átalakítása még mindig váratott magára.

A MÁV alkalmazottai már a XIX. század közepétől kezdeményezők voltak az önszerveződéssel kialakított segélyegyletek, betegsegélyzők, temetkezési egyletek létrehozásában.

Téglajegyek vásárlásával támogatták kórházuk felépítését, majd fizetésük 0,5 %-ának  megajánlásával létrehozták második kórházukat. Megalakításra került a Vasutas Önkéntes Támogatási Alap és négy segélyező egyesület, amelyek ma is működnek.

Ezzel az összefogással a vasutasság az egész társadalom számára példamutató módon hozta létre az öngondoskodás és a szolidaritás intézményrendszerét.

Az eltelt idő alatt azonban a társadalom tagjai számára is egyre világosabbá vált, hogy az egységes, kötelező társadalombiztosítás egyre növekvő kiadásait az államháztartás nem képes fedezni. Egyrészről a befizetők arányának csökkenése, másrészről az életkor relatív meghosszabbodása folyamatos feszültséget jelentett és sürgető lett vált a társadalombiztosítás rendszerének reformja, a korábbi kapcsolatoknak az új helyzethez idomuló visszaállítása. Világossá vált, hogy a jövőben csak olyan rendszer lesz életképes, amely számol az öngondoskodással.

Bár a pénztárak  intézményi formája már több mint száz éves múlttal rendelkezett, a pénztárak  fejlődése megszakadt. A pénztárak újbóli bevezetését a társadalombiztosítás fejlesztési koncepciójáról szóló 60/1991. (X. 29.) sz. Országgyűlési Határozat írta elő és a nyugdíjpénztár alapítását az önkéntes kölcsönös biztosító pénztárakról szóló 1993. évi XCVI. törvény  lehetővé tette.

A törvény preambulumában rögzíti: „A szociális biztonság erősítése sürgető társadalmi érdek. A szociális biztonságot szolgáló rendszerek újjáépítése, a szolidaritás, a rendszerszerűség, a kiszámíthatóság és az önkéntesség elve alapján a szociális piacgazdaság kiépítéséhez nélkülözhetetlen. Az ezt szolgáló önkéntes kölcsönös biztosító pénztárak új, intézményes formát adnak az öngondoskodásnak, s a tartósan befektethető források bővítésével elősegítik a hazai tőkepiac fejlődését.”

A 210.000 tagot számláló Vasutas Önkéntes Támogatási Alap 1994. november 16-ai II.  Küldöttközgyűlése már arról is döntött, hogy 20 millió forintot biztosít a Vasutas Önkéntes Kölcsönös Kiegészítő Nyugdíjpénztár megalapításának költségeire.

A forrás biztosítása új lendületet adott az előkészítő munkának, létrehozták az Előkészítő Bizottságot. A Bizottságban a Vasutas Önkéntes Támogatási Alap, a MÁV Rt. és a reprezentatív vasutas szakszervezetek, mint a Vasutasok Szakszervezete, a Vasúti Dolgozók Szabad Szakszervezete és a Mozdonyvezetők Szakszervezete képviselői kezdték meg a munka szervezését. Célkitűzésük egy működőképes Vasutas Önkéntes Kölcsönös Kiegészítő Nyugdíjpénztár  létrehozása volt.

A törvénynek mindenben megfelelő alapító okirat megalkotásával párhuzamosan elkezdődött a leendő tagság tájékoztatása és toborzása, illetve a szükséges személyi és tárgyi feltételek kialakítása.

A közel egy évig tartó szervezőmunka eredményeként 1995. október 3-ra összehívásra került a Nyugdíjpénztár alakuló Közgyűlése. Az 1995-ös év hátralévő időszaka a működés alapvető feltételeinek megteremtésével folytatódott. A Nyugdíjpénztár elhelyezésére a Budapest VI., Andrássy út 66.sz. épületben került sor.

A Vasutas Nyugdíjpénztár tagjainak létszám 2024 év végén elérte a 35.493 főt, vagyona meghaladta a 60,4 Mrd forintot.

Rendkívül büszkék vagyunk arra, hogy ez a nagy múltú, büszke és stabil nyugdíjpénztár olykor nehéz gazdasági környezetben, növekvő kihívásokkal szemben is meg tudja tartani tagjai bizalmát.